„Mindig
van egy pont, ahol az út kettéválik. Abban a hitben válunk szét, hogy az
útjaink egyszer újra összefutnak. Ahogy távolodunk az úton, a másik egyre
kisebbnek tűnik. De nem baj, egymásnak vagyunk teremtve. „
Az mondják, minden okkal történik. Hogy
a jó és rossz dolgok egyaránt életünk meghatározó részei és ezekből szerzünk
tapasztalatot, a hibáinkból tanulunk.
Ezek szerint okkal történt, hogy a szüleimmel Amerikából, Anglia egy
jelentéktelen kisvárosába költöztünk a múlt elől menekülve. Okkal történt, hogy
magamba fordultam, miután elszakítottak mindentől, ami fontos volt nekem. Hogy
kezelhetetlen lettem és többé nem számított semmi. És annak is oka van, hogy
most mégis, egy Kanada felé tartó repülőn ülök.
Lábamat az ülésen pihentetem és órák óta csak bámulok ki a repülőgép ablakán.
Hiába próbálok nyugalmat erőltetni magamra, mégis, mikor a diszpécser
bejelenti, hogy a gép öt perc múlva landol, a gyomrom bukfencet vet és a torkom
összeszorul idegességemben.
A gép zökkenéssel jelzi, hogy földet értünk és bemondják, hogy megkezdhetjük a
leszállást. Felemelkedek az ülésből és mielőtt a kijárat felé indulnék,
megmozgatom elgémberedett tagjaim.
A terminálba érve, legelőször magamhoz veszem a bőröndöm és a sporttáskám, majd
elindulok a kapuk felé. A nagy tömeg ellenére, viszonylag hamar megpillantom a
nagyszüleim és feléjük veszem az irányt. A nagyi vesz észre hamarabb és
mosolyogva megölel, mikor odaérek, majd nagypapa mackós ölelése fogad.
- Jessica, drágám, de jó újra látni! Hogy érezted magad az úton? - tudakozódik
rögtön a nagyi.
- Három méterrel a felhők felett - ironizálok vidámságot tettetve, pedig
valójában semmi kedvem mosolyogni.
A kocsiban ülve csak némán meredek ki az ablakon, mélyen a gondolataimba
temetkezve, ezért csak nehezen hallom meg, hogy nagyi szólongat.
- Tessék? - emelem tekintetem a nagyi aggódó arcára.
- Jól vagy, Jessica? - valószínűleg nem először teszi fel a kérdést, erre utal
az arckifejezése is és, ahogy egy másodpercre összenéz nagyapával. - Nem akarsz
beülni egy étterembe, enni valamit?
- Persze, jól vagyok - felelem fásultan és tekintetem újra az ablak felé
fordítom. - Nem vagyok éhes. Csak szeretnék hazamenni.
Még én sem tudom pontosan, mire értem a "haza" szót. Haza Angliába
vagy haza Kanadába? Egyáltalán melyik az otthonom? Már Stratford is kezd
idegenné válni, mégis ahogy végighajtunk az utcákon, rengeteg emlék tolul fel
bennem. Ahogy a kocsi lelassul és megállunk a házunk előtt, ösztönösen a
szomszéd házra pillantok és ahogy meglátom, felkavarnak a régi érzelmeim. A
torkom összeszorul, szememet ellepik a könnyek, de most meg sem próbálom
visszafojtani őket. Kilököm a kocsiajtót és még mielőtt a nagyszüleim
megállíthatnának vagy akár megszólalnának, berohanok a házba. A könnyeim
elhomályosítják a látásom, miközben felbotladozok a lépcsőn a szobámba, ledobom
magam az ágyra és hagyom, hogy a könnyeim eláztassák a takarót.
***
Egy hete vagyok a nagyiéknál. Anyáék azt ígérték, hogy mindennap felhívnak,
ehhez képest még csak egyszer beszéltem velük és akkor is csak pár percük volt
a saját lányukra. Egész nap a szobámban gubbasztok, az ágyon fekve bámulom a
plafont vagy az ablakmélyedésben ülve a szomszéd házat figyelem. Nagyi és
nagyapa nagyon igyekszik és tényleg nem az ő hibájuk, hogy nem érzem jól magam.
Egyszerűen nincs miért itt lennem. Már nincs.
- Nagyi, elmegyek sétálni - állok meg a nappali ajtajában, ahol nagyi a
délutáni szappan opera maratonját tartja.
- Menj csak, drágám, de ne maradj sokáig! - mosolyog rám. - És Jess, hoznál
zöldséget a vacsorához? A konyhaszekrényben találsz pénzt.
Csak beleegyezően bólintok és a konyhába megyek. Teszek el pénzt, majd kilépek
az ajtón és gyalog indulok el. Élvezem a csendet és, hogy Anglia esős
időjárásához képest, itt kellemesen meleg van. Elsétálok a játszótér mellett,
ahol kiskoromban rengeteget játszottam...Vele.
Gyorsítok a lépteimen, betérek a boltba és a zöldséges pult felé indulok.
Összeszedem, amit a nagyi kért és beállok a pénztárhoz. Előttem két, velem
egykorú vagy talán egy-két évvel idősebb lány áll. Valami házibuliról
beszélgetnek, amire ők is hivatalosak és meg is pillantok egyikőjüknél egy üveg
Jack Daniels-et, amivel nekem is van egy elég kellemetlen emlékem és eszembe is
jut az üveget szemlélve.
- Unatkozom - szólaltam meg hosszú csend után.
- Akkor játszunk - támasztotta meg a fejét vigyorogva Justin.
- Mit? - oldalra fordultam, hogy szemben legyek vele.
Nem válaszolt, csak felpattant és kirohant a szobából. Felültem,
kikászálódtam az ágy szélére és már épp indultam volna Justin után, amikor
bevágódott az ajtón.
- Mi van nálad? - kérdeztem és gyanakodva méregettem hátratett kezét.
- Játszani fogunk. Felelsz vagy mersz! - vigyorgott és előrántotta a kezét a
háta mögül, amiben egy üveg Jack Daniels-et szorongatott. - Ha nem válaszolsz,
meghúzod! - vázolta a játékszabályokat jókedvűen.
Fél óra múlva már rendesen becsiccsentettem, de mentségemre szóljon, hogy
Justin kérdései nem éppen a "mi a kedvenc színed" kategóriába
tartoztak. A végén már nem is a játék miatt, csak a jókedv érdekében
kortyolgattunk az üvegből. Kitaláltam, hogy vigyük ki a matracot és csússzunk
le vele a lépcsőn, Justin pedig azonnal beleegyezett, így közös erővel
kicibáltuk a matracomat és végigfektettük a legfelső lépcsőfokon. Jus kezdeti
bátorsága elszállt, ahogy lepillantott a földszintre, de én - alkohollal
túlfűtött fejjel - még mindig le akartam csúszni.
- Biztos, hogy megcsinálod? - nézett le rám kétkedve Justin, mikor
rávetődtem a matracra.
- Igen. Lökheted, kész vagyok - nevettem rá és megkapaszkodtam.
Éreztem, hogy Justin nekitámaszkodik a matracnak és az pár pillanat után
megindul alattam. Sikítva és nevetve zötykölődtem végig a lépcsősoron, majd a
matrac nekiütközött a lépcső tartóoszlopának, én pedig rövid repülés után
fejjel nekiestem a kis asztalnak. A váza, ami az asztalon díszelgett megingott,
majd párat pördülve a tengelye körül apró darabokra törve gyászos véget ért a
földön.
A fejembe hasogató fájdalom nyilalt, fél füllel hallottam, ahogy Justin
dübörögve lerohan a lépcsőn és letérdel mellém. Ebben a pillanatban nyílt az
ajtó és a szüleim léptek be, pont a legrosszabbkor. Amint anya meglátta a
felfordulást és, hogy a földön fekszek egy sikkantás hagyta el a száját, de
lehet, hogy ez csak az összetört vázának szólt.
- Jessica! - Nem, most az egyszer értem aggódik. - Jessica, jól vagy?
Jess...
Anyám visító hangjának visszhangja kezd elhalkulni a fejemben, helyette egy
mélyebb fiúhang szólongat a nevemen. Arrébb lököm a kezét, amivel az arcom
előtt hadonászik és szemügyre veszem az arcát.
- Jessica? – kérdezi mosolyogva, nekem pedig nagyot dobban a szívem és csak
arra vagyok képes, hogy döbbenten hápogjak.
- Ju-Justin – dadogom, de többet nem tudok mondani és nincs is lehetőségem,
mert a pénztárosnő idegesen dobolni kezd. Odaadom a pénzt, közben hitetlenkedve
bámulok az előttem álló srácra.
Ő az, efelől semmi kétségem nincs. Amióta nem találkoztunk az oldalra fésült
fürtjeit rövidebbre vágatta, de ugyanaz a kisfiús mosoly bujkál az arcán és a
szeme is ugyanúgy csillog.
Felnyalábolom a zöldségeket és sietős léptekkel hagyom el a boltot. Szinte
hihetetlennek tűnik, hogy összefutottam vele. Mit keres itt?
Gyorsan belátom, hogy ez hülye kérdés. Mégis csak Stratford az otthona, miért
ne lehetne itt? A jó kérdés az, hogy miért pont most?
Nem tudok sokáig ezen agyalni, ugyanis gondolataim közé újra befurakszik a
hangja.
- Hé, Jess, várj már! Ne rohanj annyira! – hallom meg Justin hangját a hátam
mögül.
Olyan hirtelen pördülök meg, hogy vészesen megingok és majdnem sikerül orra
esnem, de gyorsan korrigálom az egyensúlyom. Némán, hevesen dobogó szívvel
várom be a vadul integető és vigyorgó Justint. – Hova rohansz ennyire? –
kérdezi lihegve, mikor mellém ér.
- Öö…a nagyinak kellenek a zöldségek – bököm ki végül a világ valószínűleg
legbénább magyarázatát, miközben lassan elindulunk, hogy Justin kifújhassa
magát.
- Hát, akkor ne várassuk meg a nagymamád – mosolyog, de biztos vagyok benne,
tisztában van vele: ez csak egy ócska kifogás.
- És mi újság veled? – kezdeményezek beszélgetést, miközben egymás mellett
sétálunk, de gondosan ügyelek, hogy a kezünk össze ne érjen.
- Csak a szokásos felhajtás. Koncertek, interjúk, dedikálások és sikítozó
rajongók – von vállat vigyorogva, de a szeme csillogása elárulja, mennyire
élvezi ezt az egészet. –Na, és veled mi a helyzet, Jessy? – löki meg a vállam
finoman, de még így is megremegek. – Három év rengeteg idő. Amikor hazajöttem
kerestelek – folytatja halkan és a mosoly eltűnik az arcáról, közben
befordulunk az utcánkba. – A nagyszüleid csak annyit mondtak, hogy Angliába
költöztetek. Akárhányszor hazajöttem, mindig eljöttem, de te nem voltál itt.
Mindig vártam, hogy nyílik az ajtó, berohansz rajta és a nyakamba ugrassz, mint
régen – Ahogy felidézem, amit mond, halvány mosolyra húzom a szám. –
Hiányoztál, Jess – ragadja meg a kezem és a szemembe néz.
Egy pillanatra elidőzök a mélybarna szempár vizsgálatában, majd – mint aki
kábulatból tér magához – óvatosan lefejtem az ujjait.
- Te is hiányoztál – mosolygok, de belül végtelen keserűség tölt el. – De most
mennem kell. Szia, Justin – köszönök el, majd a házunk felé veszem az irányt.
Az ajtóból még visszafordulok és mielőtt becsuknám, még elkapom Justin
csalódott pillantását.
A nagyit keresve benézek a nappaliba, de nem találom ott, csak egy üzenetet,
hogy elhívták egy beteghez. Néha az éjszaka közepén is hívják, ilyenkor
kötelező eleget tennie ápolói feladatainak.
Sóhajtva veszem tudomásul, hogy a délután nagy részében egyedül leszek, majd
kipakolom a zöldségeket a pultra és a szobámba megyek.
Határozottan célba veszem az íróasztalom és a legalsó fiókból előhalászok egy
kis dobozkát. Hanyatt fekszem az ágyon és a dobozt a hasamra téve felnyitom.
Tele van fényképekkel. fényképekkel, amik egytől egyig Justint és engem
ábrázolnak. Az emlékeim.
Egyszerre mosolygok és küszködök a könnyeimmel, ahogy előkerül egy-egy újabb
kép, ami a régi időkre emlékeztet. Körülöttem egyre csak gyűlnek a képek,
miközben Justinról gondolkozom. Jóformán együtt nőttünk fel, de nem tudnám
megmondani, hogy az iránta érzett barátságom, mikor fordult át többe…talán,
amikor évekkel ezelőtt megkaptam tőle az első csókomat.
Olyan hirtelen ülök fel, hogy a kis dobozka lebucskázik az ölemből és a benne
maradt fényképek szétszóródnak a padlón, de figyelmen kívül hagyva rontok ki a
szobából. Ledübörgök a lépcsőn és kirohanok a házból, a nagy sietségben még az
ajtót is tárva- nyitva hagyom. Egyenesen a szomszéd ház felé tartok, viszont az
ajtó előtt megtorpanva elbizonytalanodok. Lehet, hogy csak félreértettem és ő
nem érez úgy… de nekem akkor is el kell mondanom.
Amíg arra várok, hogy valaki ajtót nyisson, idegességemben a számat
harapdálom. Egy perc sem telik el és hallom, hogy valaki közeledik, majd Justin
jelenik meg az ajtóban, arcán látom, hogy alaposan meglepődött váratlan
látogatásomon.
- Kérlek, ne szólj semmit, amíg végig nem mondom, rendben? – kérdezem, mielőtt
megszólalhatna. Justin egy bólintással jelzi, hogy értette, így folytatom. –
Emlékszel, amikor három évvel ezelőtt, ott a parkban megcsókoltál? Akkor…már
akkor tudtam, hogy mi nem lehetünk barátok. A költözés is részben miattam volt.
Miután Atlantába költöztél, úgy éreztem nem tudok itt maradni. Hiányoztál a
mindennapjaimból. Hiányzott, hogy rám mosolyogj, hogy átölelj, hogy érezzem az
illatod, minden apró dolog. Borzalmas volt látni, ha egy másik lánnyal pózoltál
a kamerák előtt, őt ölelted át és csókoltad meg. Próbáltalak elfelejteni, de
egyszerűen nem ment. És most itt vagy és ez valószínűleg őrültség, de szeretlek
– fejezem be halkan.
Az arcát nézem, várom, hogy mondjon valamit, de Justin helyett egy lányhang
szólal meg. – Justin, hol vagy már? Elraboltak az ufók? – kacag a saját
poénján.
Ott és akkor, Justinék házának ajtajában egy világ omlott össze bennem. Azt
hittem ő is így gondolja…hogy ő is szeret. Ezért buta módon kiteregettem az
érzéseimet, a legféltettebb gondolataimat, de rá kellett jönnöm, hogy egyedül
maradtam velük. Justinnak barátnője van. Tévedtem. Félreértettem, mikor azt
mondta, hiányzom. Mit is gondoltam? Neki a barátja hiányzik, akivel hülyülhet
egy jót, minden érzelem nélkül. De ez már régen nem érzelmek nélkül ment…
- Felejtsd el, amit mondtam. További jó szórakozást! – hadarom, majd sarkon
fordulok és a házunk felé indulok.
- Jess! – Fogalmam sincs miért, de Justin elindul utánam és megragadva a
csuklóm megállásra kényszerít. Talán, hogy még több fájdalmat okozzon, amellé a
borzalmas üresség mellé, amit jelen pillanatban érzek. – Mi a baj Jess? Először
idejössz, azt mondod, szeretsz, aztán minden magyarázat nélkül elrohansz. Nem
értelek.
Bár nem nézek az arcára, de tudom, hogy értetlenkedve ráncolja a homlokát.
- Biztos szép lány – suttogom alig hallhatóan és azt kívánom, bárcsak
elengedne, hogy hazaszaladjak és a párnámba sírjam a bánatom.
- Ki? – egy másodpercre az arcára pillantok és látom, hogy szemöldök ráncolva
mered rám. – Lorie? – Lorie. Mennyivel jobban hangzik, mint a Jessica… - Igen,
nagyon szép lány – Ahogy ezt kimondja, a szívem apró darabokra hullik. Eddig
elfojtott könnyeim utat törve, végig folynak az arcomon. – Chaz szerencsés
srác. De fele olyan szerencsés nincs, mint én, ha áll még, amit az előbb
mondtál.
Most már kénytelen vagyok felnézni. Azt hiszem rosszul hallok, de Justin
közelebb lép és csuklómat elengedve a derekamra csúsztatja a kezét.
- Akkor nem…
- Nem – szakít félbe mosolyogva. – Én téged szeretlek, Jess. Mióta akkor
megcsókoltalak…ott a parkban, három évvel ezelőtt.
Újra könnyek szöknek a szemembe, de ezek másfajta könnyek, mint az előbbiek. A
boldogságé. Justin óvatosan letörli a könnyeim és arcomat a kezei közé fogva
megcsókol. Ez talán még édesebb és tökéletesebb, mint az első csókunk. Talán
azért, mert három éve vártam rá...
Fяazza*
